|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 6 találat | lapozás: 1-6 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Nagy Borbála 1999. július 21.A közelmúltban megalakult Csíki Játékszín vezetőségi tagjai, Parászka Miklós művészeti igazgató és Szederjesi András gazdasági igazgató beszámoltak a csíkszeredai önkormányzati színház terveiről. Parászka Miklós elmondta, a színházalapítást és a társulat művészeti irányítását megtisztelő kihívásként tekinti. Üzenet a szakmának - így fogalmazható meg sűrítve a Csíki Játékszín műsorpolitikája. Dragos Galgotiu meghívott rendező irányításával megkezdődnek a Dosztojevszkij-szövegrészletekre épülő másfél órás színházi produkció próbái. Az augusztus végén bemutatásra kerülő produkció színészei: Salat Lehel és Dimény Árpád, a kolozsvári Állami Magyar Színház tagjai, valamint Bíró József, Nagy Borbála és Márdirosz Ágnes, a csíkszeredai társulat tagjai. Továbbá augusztus közepén (ezúttal Parászka Miklós irányításával) kezdődnek meg a Molnár Ferenc-műnek (Doktor úr) a próbái. A színházi évadban 5 előadás lesz. /Üzenet a szakmának. A Csíki Játékszín tervei. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 21./2003. április 18.Gvadányi József A peleskei nótárius című művének "bohózatos népszínmű" változatát Gaal József készítette el, előadására Kisfülpösön 17 műkedvelő vállalkozott, Nagy Hajnal és Nagy Borbála pedagógusok irányításával. Korhű kosztümökkel, kellékekkel a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház segítette a fülpösieket. A bemutatót ápr. 20-án, húsvétvasárnap tartják a helyi művelődési otthonban. /A peleskei nótárius Kisfülpösön. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 18./2013. december 26.Összefogással romokból kápolnaA hívő közösség összefogásának köszönhetően, önkéntes munkával épült újjá a hosszúaszói völgyben található Xantus-kápolna 1990-ben. Az újjáépítés egyik kezdeményezője, Balog József elevenítette fel az akkor történteket. Az 1990-ben újjáépített Xantus-kápolna oltárképét Szilágyi István akkori csíkszentkirályi plébános készítette a kápolna felszentelésére. A 23 éve készült festmény a szent családot ábrázolja munka közben: Mária fon, miközben a fiatal Jézus és József ács munkát végez. A hosszúaszói völgyben az 1694-es utolsó tatárbetörés leverésének emlékére – a Xántus Keresztes alcsíki királybíró sírja fölé – állított kápolnát az 1989-es decemberi forradalmat követően csíkmindszenti, fitódi és szentléleki lakók kezdeményezésére építették újjá. Az egyik kezdeményező, a fitódi Balog József mesélt nekünk arról, hogyan is valósultak meg a munkálatok. A 81 éves férfi elmondása szerint, már a kommunizmus alatt megkereste őt Gondos Albert tanító, iskolaigazgató, aki látva a kápolna romjait, nem akarta veszni hagyni azt. Akkor nem volt alkalmas, hiszen abban az időszakban az egyházi kezdeményezéseket nem támogatta a kormány – magyarázta az okát, hogy miért nem kezdődtek el már akkor a munkálatok. Pénzt könyvnyomtatásból A kommunizmus bukását követően, 1990 újév napján már azzal a gondolattal kelt fel Jóska bácsi, hogy most már jó lenne felépíteni – ahogy a falubeliek nevezték – a „csonka kápolnát”. Feleségének mondta el elsőként az ötletét, aki jelezte, hogy nincs elég pénzük ahhoz, hogy meg tudják valósítani. A pénz kérdésére még aznap megtalálta a választ a bácsi. Úgy gondolta, hogy a Nagy Borbála által 1939-ben írt A Xántus-völgyi ütközet című könyv – amely neki is megvolt egy példányban – újranyomtatásával és értékesítésével elő tudnák teremteni a szükséges összeget. Még aznap a misére menet felkereste Gondos tanítót, és elmondta az ötletét, aki támogatta abban. Azt követően gyűlést hívtak össze, amelyen már hatvan ember aláírásával igazolta, hogy vállalja a kápolna újjáépítését. Tavasszal elkezdődtek a munkálatok, egy nap alatt a helyszínre szállítottak minden, az építéshez szükséges anyagot. „A homokot a csíkbánkfalvi patakból, a követ a beomlott Suta bányából hordták az állami gazdaság, a pártgazdaság és a szentléleki kollektív autói, traktorai. A nép össze volt már gyűlve, a kápolna megmaradt régi alapját kitisztították, és raktak egy méter magas kőfalat” – részletezte Jóska bácsi az első nap eseményeit. Önkéntes munka A környékbeliek azt követően is önkéntesen dolgoztak, sőt a munkásoknak szánt áldomást is felajánlásokból állták. Az ácsmunkát a mindszenti szakemberek végezték, a bejárat fölötti keresztet pedig Gyergyóból hozott fehér kőből rakták ki. Az építéshez nem volt szükség a pénzre, hiszen több százan önkéntes munkával hozzávetőleg hat hét alatt újjáépítették a kápolnát. Így még az év május második vasárnapján, 13-án Bálint Lajos püspök felszentelte a hívek jóvoltából elkészült épületet – számolt be az idős ember. Az akkori ünnepségen több ezren voltak, ott értékesítették a kétezer példányban újranyomtatott könyvet, a bevételt pedig az elszámolási gyűlés határozata szerint a szentléleki és mindszenti templomoknak ajánlották fel – emlékezett vissza Jóska bácsi. Hozzátette, azóta is május második vasárnapján ünnepelnek a hívek, akiknek a száma az évek alatt jelentősen megfogyatkozott. A Xantus-völgyi ütközet A Nagy Borbála által írt, Xantus-völgyi ütközet című könyvben először egy csíkmenasági lakodalom előkészületeiről olvashatunk, ahol a násznép azért aggódik, hogy az 1694-es februári, kétnapos szüntelen havazás miatt a szomszéd faluból hívott vendégek nem tudnak majd részt venni a lagzin. Míg a hosszúaszói násznagy, Xantus Keresztes a nagy hideg ellenére megérkezett a helyszínre, a felcsíki vendégeket a tatárok által gyújtott tűz visszatartotta. Ugyanis február 13-án háromszázötven tatár tört be a Gyimesi-szoroson át Felcsíkra, hogy felderítse a területet. S habár a székely harcos nép volt, bátran szállt harcba, akkor mégsem volt őrség a szorosban, mert a nagy hó miatt Sándor János felcsíki alkapitány a szépvízi váltóőrségnek azt javasolta, menjenek haza, s majd ha megenged a fagy, akkor őrködhetnek. Így a tatár elég információt szerzett, következő reggelen pedig már lángolt nyolc falu: Szentmihály, Szépvíz, Szentmiklós, Delne, Borzsova, Vacsárcsi, Göröcsfalva és Cibrefalva. A tatárok mi elvihető volt, összegyűjtötték, a lakosokat pedig meggyilkolták, elhurcolták – áll a könyvben. Hősies asszonyok Az azt követő napon Mirza kán Somlyót akarta volna bevenni, de mire odaértek, Kissomlyó oldalában rendezett had várta. A kán visszafordult volna, ismerve a székelyek természetét, fia azonban előre akart menni, megharcolni velük. Némi vita után az öreg visszafordult az idősebb tatárokkal, fia pedig a kincsekre vágyó fiatalokkal Szentgyörgy, illetve Taploca felé indult két csapattal, hogy majd Szentmártonon találkozzanak. A megosztott tatárokat a Somlyón összegyűlt imádkozó asszonyok és diákok ijesztették el, akik Nízet páter javaslatára kucsmákat téve fejükre sorakoztak fel. Nemcsak a tatárok erejét csökkentették így, hanem időt is biztosítottak az alcsíki katonáknak, hogy felkészülhessenek a kutyafejűek fogadására. Éppen, hogy Menaságon kimondta az esküt az új pár, öreg székely törte meg a meghitt pillanatot, „Itt a tatár” bekiabálásával. Xantus Keresztes királybíró parancsára minden férfi fegyverben indult a hosszúaszói völgy felé. A kevés létszámú, de hősiesen harcoló székely és a rendezetlen tatár seregek ütközetét részletesen vázolja Nagy Borbála könyvében. Leírja a tatárokat megfutamító rettenthetetlen székelyek küzdelme mellett a vitézek halálát is, többek között a Xantus Keresztesét. Székely győzelem A kicsiny székely had immár vezető nélkül az Olt völgye felé tartó lófejűek nyomába szegődött, s habár azok ott találkoztak a másik tatár sereggel, mégis megfutamították őket. „Most sem volt összesen ezernél több székely lovas és ugyanannyi gyalog, de a meglepett nyolcezernyi tatár mozdulni sem tudott közöttük. Azt sem tudták, merre forduljanak: elöl az alcsíkiak, balról a szentlélekiek, hátul a somlyóiak és jobbról a megmászhatatlan Hargita”. Így sikerült a székelyeknek a közben vezetőjüket cserbenhagyó tatárokat elűzni – olvasható a nyolcvanegy éves bácsi által oly sokszor lapozott utolsó tatárdúlásról szóló könyvben. Kömény Kamilla Székelyhon.ro 2014. szeptember 29.Avar titkok nyomábanNagy Borbála: Az áruló avar kagán – egy izgalmas, olvasmányos és kiválóan dokumentált történelmi regény bemutatójával indult a Belvárosi szerdák újabb sorozata a marosvásárhelyi Deus Providebit Házban. Markó Enikő, az est házigazdája Kuti Mártát, a könyv szerkesztőjét, Szabó Csabát, a kolozsvári Világhírnév Kiadó főszerkesztőjét és Dobos Alpárt, az avar kort kutató fiatal kolozsvári régészt köszöntötte. A meghívottak a könyv kapcsán a szerzővel együtt arra a kérdésre keresték a választ, hogy a Kárpát-medencét 200 évig uraló hatalmas, erős Avar Birodalom miért bukott meg. Mi lett a Keletrómai és a Frank Birodalom között elterülő, két évszázadon át legyőzhetetlennek tűnő nagyhatalom népével a vereség után, s milyen összefüggés van a hunok, avarok és magyarok között, akik az egymást követő időszakokban belakták a Kárpát-medencét? A Világhírnév Kiadóról, annak az újságíróknak teret adó Fehér Holló sorozatáról és a nemrég indult Sárkányfog sorozatról, amely történelmi témájú könyveknek ad helyet, Szabó Csaba, a kiadó főszerkesztője beszélt. Megemlítette a magyarok történetéről román nyelven kiadott kötet (O istorie a maghiarilor) sikerét határokon innen és túl. A sorozat második kiadványa, Az áruló avar kagán szövegével való találkozást sorsszerűségnek nevezte Szabó Csaba, aki jól ismerte Nagy Borbála korábbi történelmi regényeit, amelyek közül a Dacia Kiadónál megjelenteket édesanyja szerkesztette. Ezért mondott örömmel igent az írónő posztumusz kötetének a kiadására. S amikor képzőművészt keresett a kötet illusztrálására, kiderült, hogy az írónő dédunokája, Nagy Zsombor készen áll erre a feladatra. A kötet első bemutatója a Magyarország kolozsvári főkonzulátusán volt, ahol az írónő fia, Nagy Adorján számolt be arról, hogy a kéziratot édesanyja ráhagyta, hogy ha időt tud szakítani rá, jelentesse meg. Ebben a kötetet szerkesztő Kuti Márta volt a segítségére, akit rokoni szálak fűznek a családhoz. A méltánytalanul elfelejtett Nagy Borbáláról, aki azért nem számított divatos szerzőnek, mert nem szolgált ki semmiféle rendszert, Kuti Márta olvasta fel írását. 110 éve született és 20 éve halt meg, évekig nyelvtanárként dolgozott, s élete során megírta mindazt – A csíki boszorkány (1974), Trójai Kasszandré (1979), Őrült Johanna (1981), Claudia (1984), A vén kapitányné (1996 posztumusz) –, amit fontosnak vélt a történelemből. Regényeihez alaposan dokumentálódott egy olyan korszakban, akikor ez csak a könyvtárakban búvárkodva volt lehetséges. A szöveget kiadás előtt újra meg újra átírta, csiszolgatta. Az áruló avar kagán is legalább 25 évig készült, ritka igényességgel megírt szöveggel – hangsúlyozta Kuti Márta. Az író fiától tudjuk, hogy Nagy Borbálát egy életen át foglalkoztatta a szkíta–hun–avar–székely–magyar folytonosság, s ezen népek rokonsága a bolgár onogurokkal. Ezt a témát is érintette az a párbeszéd, amelyet Szabó Csaba Dobos Alpár régésszel folytatott a regényben megfogalmazott fikció és a történészek rendelkezésére álló adatok összefüggéseiről. A székelyek és az avarok közötti rokonság a fantázia szüleménye. Volt ugyan egy elmélet, amely szerint a frank, illetve a bolgár hódítást túlélő avarokat kapcsolatba lehetne hozni a székelyekkel, erre azonban Székelyföldön nem találtak semmilyen bizonyítékot – válaszolta Dobos Alpár, aki hozzátette, hogy manapság László Gyula kettős honfoglalás-elméletét is elvetik a történészek. A regényben leírt várrendszernek, amely az avarok birodalmát védte, sem találták meg a nyomait. Az 568 és 803 között fennálló avar kaganátus, amely először egyesítette egységes államban a Kárpát-medence területeit, a kora avarkorban élte fénykorát, s a Konstantinápoly elleni 626-os sikertelen csata után kezdődött el a birodalom hanyatlása. Bár sok állam, nép eltűnt a történelem során, a kaganátus bukása után az avarok valószínűleg nem haltak ki, s bár nincs írásos bizonyíték, a történészek nem zárják ki, hogy az avarok maradványait megtalálták a magyar honfoglalók – hangzott el a párbeszéd során. Kérdésre válaszolva Dobos Alpár elmondta, hogy a Kárpát-medencében nagyon magas az avar leletek száma, amelyek főleg feltárt sírokból kerültek elő. A legismertebb és a legrejtélyesebb a nagyszentmiklósi kincs, a több mint 20 színarany edény, amelyeket véletlenszerűen találtak meg a XVIII. század végén, s az eredeti tárgyak a bécsi (Bécs neve is avar szó) művészettörténeti múzeum e célra kialakított termében láthatók, a másolatokat pedig Budapesten is meg lehet tekinteni. Sok elmélet fűződik az avar kincshez, nevezték a hunok, Attila kincsének is, de kivitelezésükről megállapítható, hogy a VIII. század végén, bizánci, perzsa hatásra keletkeztek. Az avaroknak a regényben bemutatott összeférhetetlenségével, az irántuk táplált gyűlölettel kapcsolatosan elhangzott, hogy a történelem során ez más népek estében is előfordult. A regény hangulatában hasonlít a honfoglaló magyarság életéhez, az írónő a magyarok képét vetítette rá az avarokra, az Avar Birodalomra – mondta Dobos Alpár, aki Szabó Csaba kérdésére hozzátette, hogy a valós és kitalált elemek jól sikerült összehangolása ragadta meg a regényben az írónő gazdag történelmi ismeretei mellett. A jó hangulatú, érdekes könyvbemutató végén Dobos Alpár a hallgatóság kérdéseire is válaszolt. (bodolai) Népújság (Marosvásárhely) 2017. május 17.Dr. Nagy András életreceptjeLót visszanéz… címen megjelent visszaemlékezése ürügyén Dr. Nagy András (1905–1982), a személyes emlékeit megörökítő orvos–író fogalmazásmódján érződik, hogy érzékeny megfigyelővel és vitathatatlan íráskészséggel megáldott szerzővel van dolgunk. Ez a tehetség nemzedékeken keresztül öröklődött családjában, amelynek eredményei a közírás területén és az életutat summázó memoárokban jelentkeztek. A Sas Péter művelődéstörténész által szerkesztett kötetet a múlt héten zajló 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében mutatták be a Katolikus Nőszövetség dísztermében. Dr. Nagy András életét és munkásságát Ft. Kovács Sándor főesperes-plébános, Szilágyi Júlia nyugalmazott irodalomtanár és fia, Nagy Benedek méltatta. Ismerkedjünk meg közelebbről családjával, életével, orvosi és írói munkásságával. SAS PÉTER Nagyapja előneve szerint csíkmindszenti és bethlenfalvi – írói nevén Tivai – Nagy Imre (Csíksomlyó, 1849 – Csíkszereda, 1931) tanár, népiskolai igazgató, vármegyei közgazdasági előadó, gazdasági szakíró, gyakorló mintagazda. Egyúttal a Csíkszeredai Gazdasági Egylet, a Csíki Múzeum Egylet, a Csíkszeredai Kaszinó alapító tagja és a városi Műkedvelő Társulat titkára, rendezője, majd elnöke, a Csíki Magánjavak Igazgatótanácsának és a Csíki Takarékpénztárnak az elnöke, az első csíki újság, a Székelyföld megalapítója, a Csíki Gazda c. lap szerkesztője, Csíkszereda egyik meghatározó személyisége. Talán máig áldják az Oltvölgyi Víztársulat megalapításáért, amely egy új folyómeder kialakításával Alcsík kaszálóit ármentesítette. Sajtgyári kezdeményezése már nem volt ilyen sikeres, társaival együtt belebukott. A tanári pálya kárpótolta, 27 éven át vezette a csíkszeredai m. kir. Mezőgazdasági Felső Népiskolát, ahol negyedszázados működése alatt leendő székely gazdák százait készítették fel a minél eredményesebb gazdálkodásra. Önzetlen becsületességének kései elismerése, hogy a csíkszeredai önkormányzat Pro Urbe díjának bronzszobrában az arcmására ismerhetünk. Emlékezés régi csíkiakról címen négy kiadást megélt munkájában 253 szülőföldi kortársának arcképét rajzolta meg. A kötet anyagát két korábban megjelent könyvének (Cirkálások. Szeredai emlékeim és Csíki Pantheon. Emlékezés régi csíkiakról) anyagából állította össze dédunokája, Nagy Benedek közíró, helytörténész, politikus. Tivai Nagy Imre politikai beállítottságát tekintve a ’67-es kiegyezés híveit egyesítő Nemzeti Munkapártot erősítette. Meggyőződése volt, ha az első világháború és annak kimenetele nem bomlasztja fel a Monarchiát, akkor annak legbefolyásosabb népévé a magyar válhatott volna. A Tisza István alapította pártot követő nagyapa nagyon jó kapcsolatban volt vejével, Dr. Nagy András édesapjával, a kemény ’48-as meggyőződésű Dr. Nagy Béni (Csíkmindszent, 1874 – Csíkszereda, 1941) jogásszal, aki maga is íráskészséggel megáldott tehetség volt. Az „aranygyűrűvel abszolvált” jogász Csíkszereda tiszti ügyésze, majd a kisebbségi sorban ügyvédje volt. Városában a 20. század első évtizedében két függetlenségi párti (’48-as) hírlapot alapított és szerkesztett. Korai és váratlanul bekövetkezett halála miatt visszaemlékezéseit nem írhatta meg. Fia Városkép és ami hozzá tartozik… címen megjelent könyvében megörökítette, hogy gyermekkora egyik legkedveltebb sportjának hódolói mind ismerték családjuk nevét, mert Csíkszereda hat teniszpályájának egyike édesapja kertjében volt. A többgenerációs közéleti személyiségeket adó család következő leszármazottja – teljes nevén – Dr. Nagy András György (Csíkszereda, 1905 – Csíkszentkirály, 1982) orvos, egészségügyi szakíró, közíró, népművelő a családi jelmondatot – „Igyekeztem megtartani, amit apám reám bízott” – nemcsak megtartotta, de kettős értelemben tovább is örökítette: a római katolikus egyház értékrendszerének a társadalomban való képviseletével és irodalmi megjelenítésével. Erdély szinte majdnem minden városában, valamint szűkebb pátriájában, Al- és Felcsík minden falujában közel 300 egészségügyi jellegű, tudománynépszerűsítő és ismeretterjesztő előadást tartott a család- és csecsemővédelemről, az alkohol- és abortuszellenes küzdelmekről. Ars poeticaként vallotta, hogy a gyógyítás egyik szinonimája a népnevelés. Középiskoláit 1915–1923 között szülővárosában, a csíkszeredai római katolikus, majd a debreceni és a kolozsvári piarista főgimnáziumokban végezte. Fiatal kora óta a rajz, a festészet és a zene iránt érzett elhivatottságot. A művészi pályára biztatta a tehetségesnek tartott gyermeket apai unokabátyja, Nagy István festőművész is. Családtagjai – Te piktor akarsz lenni egy életen át? – többször ismételt kérdésének hatására tanulmányait engedelmes fiúként a bukaresti orvostudományi fakultáson (Facultate de Medicină) folytatta. Művész-énjét sem engedte elhamvadni, az értelmiségiekből szerveződő Királyi Filharmonikus Zenekar (Orchestra Filarmonicii Regale) nagybőgőseként megvallotta a zene iránti elkötelezettségét. Egyetemi hallgatóként a később irodalmi babérokra törő Nagy Borbálával és Szemlér Ferenccel megalapította a legelső bukaresti magyar diákegyesületet, a református egyházközség közművelődési szervezetének fiókszervezeteként működő Koós Ferenc Kör Diákosztályát. Az általa elnökölt egyesület sikeres farsangi magyar diákbáljain még Nicolae Iorga történészprofesszor, a későbbi miniszterelnök is részt vett gyermekeivel. 1929-ben kisebbségiként évfolyamelsőként doktorált, a következő két esztendőben Szombathelyen, segédorvosként, majd címzetes asszisztensként Párizsban (Salpetriére Gosset-klinika) végzett sebészeti és nőgyógyászati szaktanulmányokat. 1931-ben francia nyelven publikálta is kutatásai eredményeit. A gazdasági válságtól kényszerítve hazatért, 1935-ig szülővárosában magánorvosként praktizált. 1935-től Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök meghívására három éven keresztül a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis előadója, a fiúlíceum egészségtan tanára, valamint az akkori, majd utóda, Vorbuchner Adolf püspök orvosa. Az erdélyi egyházmegye székhelyén, később az Erdélyi Katolikus Népszövetségben olyan közeli kapcsolatot alakított ki – immár Isten szolgája – Márton Áronnal, hogy a püspöki orvos 1937-ben megszületett első gyermekének, Benedeknek a keresztapja lett. Előadói körútjai során, 1936-ban megismerkedett az erdélyi Katolikus Leányszövetség egyik vezetőjével, a kolozsvári ürögdi Nagy Marienne-vel (Kolozsvár, 1910 – Csíkszentkirály, 1984), aki felesége és életének hűséges társa lett. Abortuszellenes meggyőződésük bizonyságaként – 1937 és 1947 között – öt gyermeknek adott életet. 1938-ban a Szociális Testvérek Társasága segítségével megszervezte az első csíki szülészetet, a csíksomlyói Salvator Egészségházat, majd 1942-ben a csíkszeredai Szülőanyák Mária Otthonát. A háború szele és az 1944. augusztusi kitelepítési parancs Dr. Nagy Andrást és egész családját a távoli Bajorországig sodorta, ahonnan csak két év múlva tudtak hazatérni. A menekülés idején, 1944–45-ben az OTBA budapesti szakorvosi rendelőintézetében, majd Jánosházán látott el minisztériumi szakmai feladatokat. A bajorországi Tüsslingben a Vöröskereszt orvosaként folytatta gyógyító tevékenységét. 1946 májusától egészen az államosításig a Szociális Testvérek Társasága kolozsvári szülészetét vezette. 1947 végén felajánlották neki, hogy irányítsa a Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának szülészeti tanszékét. Miután a feltételül szabott párttagságnak nem tett eleget, az orvosi munka folytatására csak otthon, Csíkban kapott lehetőséget. „A nép orvosa” megtisztelő titulusával egészen 1964-ig az alcsíki Csíkszentkirályon kör- és üzemorvosként működött. Amikor felesége kolozsvári házát államosították, családjával együtt az ottani 17. századi családi kúriába költöztek. Utolsó állomáshelye az általa megteremtett helyi Egészségügyi Nevelési Szolgálat, amelynek vezető orvosaként 1978-ban vonult nyugállományba. Közéleti tevékenysége is két szakaszra osztható. 1934-től 1940-ig szervezte és vezette az Erdélyi Katolikus Népszövetség Orvos Szakosztályát. 1938–1944 között a csíki szülészet mellett a Szent Vince Szanatórium másodorvosa, 1940-tól az Országos Tisztviselő Betegsegélyezési Alap (OTBA) körzeti orvosa Csíkszeredán, valamint a marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársa. 1946–47-ben a Magyar Népi Szövetség Egészségügyi Osztályának vezetőségi tagja. 1966–76 között a Csík, majd Hargita megyei Orvostudományi Társaság (Uniunea Socoităţilor de Stiinţe Medicale) titkára. A zene iránti érdeklődését sem veszítette el, 1957 és 1963 között Csíkszentkirályon énekkart szervezett és vezetett. Iskolás tanulókkal megrendezte és bemutatta Kacsóh Pongrác János vitéz című közkedvelt daljátékát. Jelentős szakmai publikációs tevékenységet fejtett ki. Tanulmányait a párizsi Presse Médicale, az Erdélyi Tudósító, A Nap, Harangszó, Erdélyi Lapok, Hitel, Erdélyi Fiatalok hasábjain jelentek meg, az Adatok az erdélyi magyarság népegészségügyéhez tudományos írását az Erdélyi Múzeum közölte. A marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársaként szerkesztőségi feladatokat is vállalt. Egészségügyi ismereteit tankönyvben összesítette: Egészségtan a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára (Kolozsvár, 1938), melyet a magyar iskolákban az 1948-as államosításig használtak. Nagyon hasznosnak bizonyult a Jó egészséget!(Kolozsvár, 1938) és A csecsemő gondozása (Kolozsvár, 1938 és 1943) címen kiadott hiánypótló, ismeretterjesztő munkája. Az Anyák iskolája könyve hat kiadást is megélt. 1945 után a romániai Orvostudományi Társaságok Szövetsége nyújtotta lehetőségeket kihasználva, tudományos dolgozatokat közölt a daganatos betegségekről, a rák megelőzésének lehetőségeiről és átfogó, összegző jelleggel Csíkszék egészségügyének múltjáról. Népnevelőként írott cikkeit a Falvak Dolgozó Népe, a Hargita, az Informaţia Harghitei, az Ifjúmunkás és a Vörös Zászló című lapokban publikálta. A betegségek elleni küzdelemben nagy jelentőséget tulajdonított a gyógyfürdők nyújtotta lehetőségeknek. Erről árulkodnak a Fürdőhelyeink (Korunk, 1970) és a Hargita megye gyógytényezőinek fejlődéstörténete (Csíkszereda, 1974) címen közreadott tanulmányai. Értékes visszaemlékezéseket közölt kedves barátjáról és rokonáról, Nagy István festőművészről (Korunk, 1968) és egykori ministráns társáról, életútja során a politikai paletta másik oldalára keveredett Szemlér Ferenc író–költőről (Művelődés, 1979). Hányatott élete okozta egészségkárosodása miatt nem érhette meg nagyobb lélegzetű írásai megjelenését. Elsőként a Városkép és ami hozzátartozik… címen két kiadást megélt könyvében állított emléket – mintegy kiegészítve nagyapja arcképsorozatát – a Monarchia korabeli Csíkszereda házainak, lakóinak, jellegzetes alakjainak. Tágabb és szűkebb szülőföldje ismertetését saját életsorsába ágyazottan, memoárszerűen folytatta a Lót visszanéz… címet viselő visszaemlékezésében. Polgárinak minősíthető családját, a bukaresti magyar diákszerveződéseket, egy párizsi kórház orvostársadalmát és Csíkszereda – a szerző megfogalmazásában a „Színpad” – két világháború közötti mindennapjait felvillantó önéletrajzát 1978-ban fejezte be. Az Arcok és találkozások címen megörökített visszaemlékezések az 1930-as évek közepén születtek. Dr. Nagy Andrást 1935 tavaszán kinevezték a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Medicina Pastoralis tanszékére, valamint – saját megfogalmazásában – „a püspök-atya háziorvosának, az uradalom és a gimnázium orvosának”. Ez adott lehetőséget a gyulafehérvári római katolikus arcképcsarnok összeállítására. Egy különleges világ tárulhat fel szemünk előtt, melynek belső életét azok ismerhették, akik a püspökség belső közösségéhez tartoztak. A résnyire nyitott ajtón át betekintve jól érzékelhetjük, nem volt könnyű a püspöki palota lakójának lenni. Hiába hagyták már 15 esztendeje maguk mögött a politikai és történelmi korszakváltást, maradandó és helyrehozhatatlan nyomot hagyott a városon, az egyházi közösség életmódjában, az őket körülvevő világgal kialakítható kapcsolat meddő lehetőségeiben. Ahogyan azt Dr. Nagy András jelzésszerűen és nagyon érzékletesen megfogalmazta. „Az elhagyott, szűkös, mogorva püspökvár, hallgatag lakóival, a mozdulatlan, sokféle nemzetiségből és egymást nem szerető emberekből összetett, lapos és poros kisváros akvárium-élete valóban nem nagyon volt alkalmas környezet mozgékony és társasághoz szokott ember számára. Általában senki sem szerette ezt a jobb sorsra érdemes kisvárost, ami annál furcsább, mert más, talán kevésbé mutatós és rendezett kisvárosoknak azért mégis akadtak hívei és sajátságos szelleme. Itt a bennszülöttek majdnem hiányoztak, ezért a beköltözöttek még kevésbé találták meg helyüket.” Ebben az elkeserítőnek tűnő, reménytelennek látszó helyzetben mégis jól érezte magát emlékírónk. Magyar és katolikus közössége érdekében fontos és hasznos munkát végezhetett, melyet nem az anyagiak vezéreltek. Abban az időszakban több kiemelkedő értelmiségi levelezésében, visszaemlékezésében olvasható egy napjainkban már nem használatos kifejezés: „nemesi hivatal”, vagy eredeti megfogalmazásában „nobile officium”. Az 1920-as évek Romániája megadta az erdélyi magyarságnak és vele együtt tudományos életének is – Tavaszy Sándor filozófiai értelmezésében – sorsának értelmét, az újrakezdés művészetét. Ebben a korparancs szülte paradigmaváltó folyamatban találta meg Dr. Nagy András helyét és szerepét. Ezért elsősorban az erdélyi római katolikus egyház akkori vezetőjének, Mailáth Gusztáv Károly püspöknek volt hálás. Tőle kapta élete fundamentumául szolgáló és arról építkező hitvalló világlátását: „neki köszönhetem, hogy hithű katolikus vagyok.” A visszaemlékezések mindenkori kiinduló alapja az a feladat, aminek ellátására a püspöki udvarba hívták, a megörökítettek egészségügyi helyzete. A személyre szabott történetekben tulajdonképpen kórtörténeteket olvashatunk, aminek becses hozadéka minden egyéb adat, megállapítás, amit Dr. Nagy András rögzített. A tények embereként ennek is megvolt a pontos racionális magyarázata, amit Mailáth püspök kapcsán fogalmazott meg: „talán birtokában vagyok néhány olyan személyét illető adatnak, amelyet csak kevesen és biztosan nem a legbeszédesebb emberek tudhatnak. Kár volna ezeknek is elveszniük.” Szerencsére – szerencsénkre – nem veszlődtek el, így tudományos kutatók és érdeklődő olvasók egyaránt meggyőződhetnek értékükről. A visszaemlékező, fényképfelvétel élességű írások egyik legnagyobb érdeme, hogy emberközeli helyzetbe hozzák főszereplőiket, elősegítve személyiségük és munkásságuk immár testközeli helyzetük miatti legpontosabb megértését és befogadását. A főpapok és P. Csiszér Bonaventura ferences barát megörökítése egy-egy telitalálat, bár már nem él senki, aki személyesen ismerhette volna őket, mégis teljes mértékben hihetőnek, a valóságnak megfelelőnek találhatjuk jellemző megörökítésüket, különös tekintettel a legközelebbről megismertre és megismerhetőre, a „diákok püspökére,” Mailáth Gusztáv Károlyra. Ugyanez áll a két tudósember megszemélyesítő leírására, Bitay Árpádra és Victor Babeşre is. Utóbbi kakukktojásnak tűnhet a galambfészekben, de néhány mondat elolvasása után kiderült, hogy helye és szerepe van köztük, mint Dr. Nagy András egykori professzorának. Ha visszaemlékezünk Gyulafehérvárnak és a püspökségnek az új helyzetben való bemutatására, jellemzésére, még érdekesebbek, fontosabbak – ha úgy tetszik célszerűbbek – lesznek azok a mondatok, amiket a nemzetközi tekintélyű román egyetemi tanár kapcsán róla vagy tőle olvashatunk. Megtudhatjuk, hogy „a Bánságban született, Magyarországon nőtt fel és tanult,” és „Budapesten magántanárságig vittem”. Hazája, Románia is elismerte érdemeit, 1927-ben a „nemzet tudósai” sorába emelkedett. A titulus mellé fundus is járt, amikor az ígért anyagiak felől érdeklődött volna a miniszternél, „a derék miniszteri titkárnak a szerény külsejű öreg hiába ismételte, hogy „Profesor Babeş” kér bebocsátást, ez a név nem mondott számára semmit. A történet felemlegetése Dr. Nagy András részéről egy finom célzás és utalás volt arra, hogy milyen nagy különbség volt a románságon belül is az erdélyi származásúak és a volt regáti rész, főleg Bukarest fanariótái között. A történetben emlegetett titkár bizonyára nem tudta, hogy Babeş professzort a halhatatlanság számára egy karcolatában Sipulusz (Rákosi Viktor) is megörökítette, talán csak bántotta a fülét, hogy „kimondottan erdélyi tájszólású román nyelven” szólalt meg. Bitay Árpád ugyancsak nagyon közel került lelkileg Dr. Nagy Andráshoz, kapcsolatukat a közös séták még jobban elmélyítették. A reális valóság talaján álló orvosnak imponálhatott, hogy nyelvész barátja a tudományos igazsághoz való ragaszkodás miatt akár „gyönyörű magyar nyelvünk törzsgyökereseknek tartott szavairól lerántotta a szláv leplet”. Nagyon élvezetes volt számára, ahogyan Bitay Árpád „pletykálkodott” a múltról, egy szakmán kívülinek is élvezetessé, vonzóvá tudta tenni azt a témát, amivel éppen foglalkozott. Ilyen hozzáállással rendelkezve talán csak a kolozsvári római katolikus főgimnáziumban, majd az egyetemen tanító piarista történész, Biró Vencel illeszthető mellé. Nagyon elgondolkodtatóak Bitaynak Hunyadi János, Bocskai István sírja és Martinuzzi Fráter György nyughelye kapcsán tett feltevései, melyeket a mai kutatások sem tudtak meghaladni. Jólesően ismételte utána Tamási Áron nagyprépost – a hasonnevű író nagybátyja – egykori székely kapujának feliratát: „Áldja az Úr jöttöd, mentedben is Ő legyen őröd!” Lelki élmény Vorbuchner Adolf püspök kapcsán Isten szolgája, Márton Áronról csupán néhány sornyit is olvasni, akit akkor még kezdő aulistaként emlegettek, és akinek kanonoki kinevezése nem minden korabeli káptalani tagnak jelentett örömhírt. A ferences szerzetesnek, Mailáth püspök egykori gyóntatójának, P. Csiszér Bonaventura alakjának megidézése nagyszerű befejezése a püspökség emlékezet-füzérének. Ha nem tudnánk róla semmit, csupán Dr. Nagy András egyik rövidke, négyszavas jellemzését olvasnánk vele kapcsolatban, annyi is elégendő lenne, hogy rajongó lelkesedéssel gondoljunk az egyre távolodó múltban elmaradt alakjára. Hogyan is lehet ekkora eleganciával valakit ábrázolni: „Mindenki szerette, mert mindenkit szeretett.” Ez a szerző mindenkori olvasóinak szóló összegző üzenete is egyben, kövessük Jézus Krisztus kérlelő parancsát, a keresztényi szeretet útját. A gyulafehérvári arcképcsarnok szerzője visszaemlékezésein keresztül történetírói hitelességet meghaladóan, a teljesség megismerése szempontjából kihagyhatatlanul fontos emberi oldal felől közelítve jelenítette meg a püspökség 20. századi történetének nagyon jelentős három esztendejét: Mailáth Gusztáv Károly püspökségének záró szakaszát, az interregnumot és Vorbuchner Adolf püspök haláláig tartó működését. Lót visszanéz… címen megfogalmazott tömjénillatú íráscsokra elé a távoli Bajorországban írt előszót – melyhez olvasottságára és műveltségére jellemzően – Dante Isteni színjátékából és Ady költeményeiből keresett memóriájában idézeteket. Az öregek és a fiatalok feladatának Ady általi feladatkijelölésén gondolkozva minden korosztály számára kívánatossá tette az egykori történések és szereplői megörökítésének értelmet adó fontosságát: „halott múltunk emlékeit drágákká teszi számunkra a könyörtelenül elfutó idő.” Dr. Nagy András két kötetben megjelent önéletírása önvizsgálatra késztet. A szerző fiatalkorában, Párizsban szerzett szakmai gyakorlatot és folytatott kutatásokat, melynek eredményét publikálta is. Kint szerzett tapasztalatait hazahozta, s itthon, Erdélyben kamatoztatta. Általános orvosi szakképzettsége és megbízhatósága miatt az 1930-as években Gyulafehérvárt a „püspökök orvosa” lett. A második világháború idején családjával együtt menekülésre kényszerült, majd az „idegen” iránt bizalmatlan Ausztriában és Németországban elismerten praktizált, gyermekei ottani iskolában tanulhattak. A későbbiekben még jobban élhettek volna, bizonyára soha többé nem kellett volna anyagi gondoktól tartaniuk. Ennek ellenére ismét hazatért, hogy tudását, szakmai ismereteit otthon kamatoztassa. Pontosan látta a különbséget Európa két része között, de szeretett volna hozzájárulni, hogy Erdély, s benne a nehéz sorsú Csík is olyan fejlődésnek induljon, mint Európa szerencsésebb része, de jól tudta, hogy mindez vallás, tudás, műveltség, kultúra és áldozatvállalás nélkül lehetetlen. Jól láthatjuk, a mostani pénz és anyagi központúság miatt hogyan forrong, vajúdik az egész világ. Önéletírásának második részében egészségügyi, egészségpolitikai elképzeléseit, nemzetpolitikai nézeteit bemutató írásaiból is olvashatunk egy csokorravalót. Különösen figyelmet érdemel A magyar sors néven eddig kéziratban maradt tanulmánya, melyet évszázadok óta halogatott szembenézésül lelkéből fogalmazott mindazoknak, akik nemzettestvéreinek vallják magukat. A kisebbségi élet lelki hatásai címen megjelent írása a kisebbségi sorsban élő erdélyi ember lelki alkatának morális alapú meghatározása miatt László Dezsőnek A kisebbségi élet ajándékai címen kiadott munkája mellé állítható. Dr. Nagy András élete és munkássága kiegészítéseképpen bepillanthatunk levelezésébe, melynek általános érdeklődésre számot tartó része Isten Szolgájával, Márton Áron püspökkel, Benciként emlegetett fia keresztapjával folytatott írásbeli diskurzusa. Dr. Nagy András jószándékú szakmai tenniakarását, emberi segíteniakarását a kommunista hatalom nem becsülte, ellenségesen kezelte, kuláknak bélyegezte, sőt, megbízhatatlan klerikálisnak nyilvánította. Ebben saját szempontjaik szerint igazuk volt, a csíki orvos megingadhatatlan volt hitében, római katolikus vallását a legnehezebb időkben sem tagadta meg. Isten nem is hagyta magára, nehéz, reménytelennek látszó helyzeteiben, súlyos betegségében is megsegítette. Dolgozószobája falán örök emlékeztetőnek és szellemi-lelki iránytűnek ott függött a kereszt a megfeszített Megváltóval, ahogyan az első kötet borítóján láthatjuk. A szerző csíkszeredai szülőházán arcmásával ékes emléktábla emlékeztet személyére és munkásságára. Amennyiben hitelesen meg akarjuk ismerni személyiségét, csíki székely szülőföldjéről és a katolicizmusról alkotott gondolatvilágát, akkor vegyük kezünkbe és olvassuk el emlékiratát, mert – mondását parafrazálva – abban le van írva, amikre egyébként emlékeznünk, vagy amit tudnunk kellene. 2017. szeptember 29.Lakodalmi szokások UzonbanLakodalom, sokadalom, nincs olyankor beteg asszony – tartja a régi rigmus. Az emberi élet sorsfordulókra tagolódik: a születés, keresztelés, lakodalom és halál, illetve temetés mindig is kiemelt fontossággal bírt. Az uzoni lakodalmi szokások, hagyományok általában megfelelnek a mostani alsó-háromszéki falvak hasonló szokásainak, legfeljebb néhány elemükben térnek el, de lényegükben azonosak. Kutatásaim során idős néniktől azt a felvilágosítást kaptam, hogy régen a vendégséget (lakodalmat) farsang idején tartották, éspedig keddi napon. A fiatalok régen a fonóban, a bálokban, a vásárokon ismerkedtek, de sok esetben az öregasszonyok boronálták össze a párokat. A régi időkben még divat volt, azaz hagyomány az udvarlás, vagyis a vizitába járás. Vizitába menni, vagyis a leányt a lakásán felkeresni katonaviselt, komoly udvarlónak leányos napok (kedd, csütörtök és vasárnap) estéjén illett. Ezeken az estéken a leánynak nem volt szabad otthonról elmennie. A legény a leányos háznál egy órát tartózkodott, utána illett hazamenni... Ünnepek szombatján illetlenség volt vizitába menni. Ez a szokás is a II. világháború után szűnt meg, főleg a kollektivizálás, az új rendszer forgatott ki sarkaiból mindent. Ma általában iskolákban, egyetemeken, munkahelyeken alakulnak ki a párkapcsolatok, az udvarlás a réginél bizalmasabb és kevésbé szertartásos. Ha egy leány és egy legény között szorosabbra fűződtek a szerelmi kapcsolatok, sor kerülhetett a házasságkötésre. Régen a leányok 18–20 évesen, a legények 24–25 évesen léptek házasságra. Századunk első két évtizedében a lakodalmakat farsangkor tartották. Mondták is a vénleányokra a rigmust: „Húshagyó, húshagyó, engemet itt hagyó!” Újabban a lakodalmak megtartásának nincs meghatározott ideje, de inkább nyáron, szép időben próbálják megszervezni a fiatalok, hogy a felvonuló násznép a templomba tartó díszes menetet élvezhesse. Hosszú éveken, évszázadokon át a lakodalmat a házasulandók új otthonában vagy valamelyik szülő (leginkább a vőlegény) házánál tartották. A 60-as évektől már vendéglőben szervezik meg a mulatságot, mert sokkal praktikusabb, de ezzel a váltással az összetartozás, együtt dolgozás, közösségi munka megszűnt... Leánykérőbe a legény általában az apjával vagy a keresztapjával, nagybátyjával ment egy lányos napon (vizitanapon). Visszautasításra nem került sor, mert a legény szándékát a leány már idejében tudatta szüleivel. A jegyváltás a leányos háznál történt, ezt kisebb mulatság, eszem-iszom követte. Ekkor megegyeztek a hozományban, valamint az esküvő (vendégség) megszervezésében. A leánynak régen a szülők kiállították a perefernumlevelet, amely az utolsó fakanálig mindent tartalmazott, amivel férjhez ment. A leánynak adtak bútort, szőttest, ládát, széklábat, tekenőt, a gazdagabbaknak földet, tehenet, lovat, disznót, ki mit tudott. A jegyesség fél évet, egy évet tartott, azután jött a lakodalom. Először a polgári, majd az egyházi esküvőt tartották meg, a vendégsereg régebb edényt, diótörőt, mákőrlőt, fazekakat, lábosokat, vájlingot, húsőrlőt (ez nagy érték volt) és pénzt adott. Az asztalokon pálinka és kürtőskalács volt, majd leves (laskaleves), másodiknak sült körítéssel, később töltött káposzta vagy vadas bélszín, tészták, és persze bor meg borvíz. Régen a kávé és a torta nem volt divatban, ma el sem lehet képzelni enélkül egy esküvőt. Az uzoni lakodalmakon főzött Lisznyóból Rétyi Rózsika néni, Uzonból Pataki Andrásné Anika néni, Lepedus Piroska néni, Kóréh Károlyné, Szász Mihályné, Buzsi Ferencné Nagy Borbála és sokan mások. Az asszonyok körében a rokonok segítettek. A koszorúslányok két csoportba voltak osztva: a fiú részéről valók halványkék, a lány részéről pedig púderrózsaszín, földig érő selyemruhában vonultak fel, természetesen csokorral és csipkekesztyűvel (lásd a mellékelt fényképet). Az esküvői menetet a vőfély vezette, az egész ceremóniát ő irányította az első perctől az utolsóig. Uzonban Buzsi Sándor bácsi volt a vőfély sok-sok éven át. A házasulandók előtt régen az utat elkötötték szénalekötő kenderkötéllel, s a leányt addig nem engedték férjhez menni, amíg nem fizettek. Uzonban régen egy Rigó nevű cigány (Kosztándi András bá) kötötte el az utat, mellette álltak a gyermekek a vederrel, amibe illett aprópénzt dobni az esküvői menet tagjainak. A menyasszonyt úgy engedték el, hogy fizettek érte egy liter pálinkát és 25 lejt, de előbb még a feltett kérdésekre is válaszolnia kellett. Például arra, hogy száz bolhának hány lába van, vagy hogy mi van az uzoni rét közepén... A mai esküvőkön nem kötik el az utat, de a cigánynék most is ott állnak a vederrel. Most a pergőszekeres fuvarozást szebbnél szebb gépkocsik váltották fel, de már olyan esküvő is volt, amelyre motorkerékpárral jöttek a menyasszony után, sőt, nemrég egy tehergépkocsis esküvői menet vonult végig az uzoni utcákon, a falu nagy csodálatától övezve. O tempora, o mores! Bizony a változó világ új divatokat hoz, amelyeket elfogadunk, de a régit mégsem tudjuk elfelejteni. Ambrusné Imreh Anna ny. tanárnő / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-6
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
